Mi volt a magyar borászat elmúlt harminc évének legnagyobb tanulsága?

A rendszerváltás előtti magyar szőlőtermesztést és borászatot én nagyrészt negatívnak tartom: silány minősgű borokat nagy mennyiségben exportáltak a szovjet piacra. A pozitívum az, hogy abban az időszakban még több, mint 120 ezer hektárral rendelkeztünk, ez szőlész szemmel nézve még úgy is virágzó időszaknak tűnik, hogy közben a tömegbortermelésre volt beállítva minden.

A rendszerváltás után azzal próbáltuk megoldani a szocializmus időszakából örökölt, fajtaszerkezetet és eleve a szőlőtermesztést érintő problémákat, hogy új szőlőfajtákat telepítettünk. Így lyukadtunk ki oda, hogy szinte minden magyar borvidéken van 20-30 szőlőfajta – felesleges, hogy ennyi legyen. Persze jól el tudjuk készíteni őket, de egyedit és újat nem tudunk mutatni, főleg nem exportpiacokra.

Nagyapáink érdeme, hogy minőségi bort kezdtek el készíteni: ők fektették le az alapokat. Mi olyan radikális változást nem tudunk elérni, mint ők, azt viszont fontos belátnunk, hogy ennyi fajta nem működik. El kell döntenünk, hogy melyik borvidékünk miben egyedi. Mi Villányban a cabernet franc-ra és a portugieserre építünk. A mi generációnk feladata az, hogy ezt véghez is vigye.

Egy szőlőültetvényt ötven évre tervezünk: mostantól számítva huszonöt-harminc év, vagyis egy generáció kell ahhoz, mire kialakul egy olyan ültetvényszerkezet és borpaletta, amit oda lehet rakni az asztalra a ProWeinon, hogy tessék, ez Villány, és ezt el is fogadják. Ami most van, az még necces. És mindemellett gondolni kell a kereskedelmi szempontokra is. Mondhatnám, hogy én ugyan nem készítek rozét, csak akkor nincs cashflow.

 

Miért éppen Villányban kezdődött a magyar bor rendszerváltása?

Azért Tokajban is jól mennek a dolgok. Ha egy borvidéken olyan nüanszokon vitatkoznak, hogy hány százalék furmint legyen egy szárazborban, és hogy milyen legyen egy ötputtonyos aszú, az nagyon fejlett állapotot jelez.

 

Persze, de igazán nagyot először a villányiak gurítottak a rendszerváltás éveiben. Ennek mi lehetett az oka?

Villány gyors ismertté válása annak az érdeme, hogy az egyszeri borfogyasztónak a kilencvenes évek elején egy korrektül elkészített, barrikolt 14 százalékos cabernet olyat mutatott az átlagos édes borokhoz képest, mintha kirepült volna az űrbe. A magyar borfogyasztói kultúra azóta persze finomodik, bár még mindig az ázsiaival van egy szinten: fajtákat iszunk, illatos borokat iszunk, ha nem értünk hozzá, rozét. Ha már kezdünk kicsit érteni hozzá, akkor legyen testes.

Villány az elején és még most is megadja azt, hogy aki egy bika bort szeretne inni, az erről a borvidékről le tudja azt tenni az asztalra. Emellett jól felépített brandjeink vannak: Bock József, Gere Attila, Polgár Zoltán, Tiffán Ede és sokan mások rakták össze a borutat, külföldi segítséggel ők vettek először palackozósort és egyéb eszközöket. Nagy szerepük van abban, hogy Villány és az egész magyar borászat ma ott tart, ahol.

 

Világos, de miért épp Villánynak sikerült mindez?

A szocializmus évei alatt Villányban nagyon komoly állami gazdaság volt, az akkori rendszerben kicsit el is zárva a pénzektől, mert már akkor is a minőségi borkészítést pedzegette. Ez egy pionír műhely volt: barrique hordók, rozé, terméskorlátozás, többféle művelésmód – a rendszerváltáskor aztán ezerrel elindult mindenki.

 

Mi volt a legmeglepőbb az elmúlt harminc évben?

Talán az, hogy az EU támogatta a szőlőkivágást. Az, hogy 60 ezer hektárnyi szőlő van már csak Magyarországon, sajnos érthető, hogy párhektáros gazdák idős korukban nem akarnak és tudnak már foglalkozni a rengeteg munkát adó szőlővel – az, hogy nincs ki átvegye, pedig gazdasági-szociológiai probléma. De ez egy tragédia.

 

Mi volt az elmúlt harminc év legnagyobb kudarca?

Hogy ilyen remek borokkal nem vagyunk kint az exportpiacokon. Hogy több pénzünk ment el nekünk bormarketingre az osztrák glikolbotrány óta, mint Ausztriának, és mégsem értünk el semmit. Alapjaiban kellene átgondolni mindent. Bár sokan szidják a magyar bor mostani új arculatát, de szerintem ez egy jó irány lesz.

 

Mi a legnagyobb sikere az elmúlt harminc évnek?

A magyar borpiramis. Hogy rájöttünk: a tokaji aszú a világ legjobb bora. Siker az is, hogy egyre több régiós bor van, mint a BalatonBor, a RedY. Siker az is, hogy megjelentek a dűlős borok – annyira változatos Magyarország, hogy muszáj ráállnunk a sokszínűségre és a változatos talajok, mikroklímák, dűlők hangsúlyozására.

 

Mit kívánsz a következő harminc évre?

Hogy fogalmazzunk meg egy egyértelmű üzenetet. Kicsit magam ellen is beszélek – nekünk sem csak egy portugieserünk és egy cabernet franc-unk van, mert másnap tönkremennénk –, de rá kell jönnünk az adottságainkra, és le kell zongoráznunk huszonöt év alatt, miben vagyunk egyediek.