Napjainkban világ lakosságának állatifehérje-ellátásában nagy és egyre növekvő szerepet játszik a hal. A jelenlegi, mintegy 200 millió tonnás összes haltermelésből a 100 millió tonnás éves tengeri halfogás a jövőben azonban semmiképpen sem tartható fenn, csökkenése várható. Ezzel a halellátás a jelenlegi szinten lehetetlenné válhat. A világ mintegy négymilliós halászhajó-flottája súlyosan károsítja a tengerek halállományát, több értékes halfaj (mint például az atlanti hering, az ausztrál tőkehal, a kékúszójú tonhal) állománya gyakorlatilag összeomlott. Az édesvízi halállományok helyzete sem jobb a tengerieknél, akár a minőséget, akár a mennyiséget nézzük.

Ebben a helyzetben felértékelődik az akvakultúra, vagyis a tengeri és édesvízi élőlények kontrollált körülmények közötti tenyésztésének szerepe. Döntő fontosságúvá válik a tenyésztett halaknak az a jellemzője, hogy kevés takarmányból képesek egységnyi mennyiségű terméket előállítani. A szapora halfajok a takarmány-alapanyagokért folytatott kiéleződött versenyben jelentős előnyben lesznek. Ebben az összefüggésben a mesterséges tengeri és édesvízi halszaporításban és -nevelésben egy új innovációs hullámnak kell bekövetkeznie. Jelenleg ennek a folyamatnak a kezdeteinél tartunk. Ezekhez az új kihívásokhoz az Európai Uniónak és Magyarországnak is alkalmazkodnia kell. A technikai-technológiai fejlesztések mellett erősíteni kell a szakmai felkészültség és a professzionalizmus szerepét és a legújabb kutatási eredmények gyors és általános alkalmazását, amely a versenyképesség egyik legfontosabb pillére.

 

Halászat és akvakultúra az Európai Unióban

 

A globális hal- és halászati termék-termelés - amely magába foglalja mind a halászat, mind az akvakultúra teljesítményét –, mintegy 200 millió tonnát tesz ki évente. A teljes termelés közel háromnegyede az ázsiai földrészről származik, elsősorban Kínából, majd őt követi az Amerikai kontinens 10,61 százalékkal, Európa 8,66 százalékkal, Afrika 5,37 százalékkal, s végül Óceánia 0,79 százalékos termelési részesedéssel.

A halászatot tekintve az EU legnagyobb mennyiséget kitermelő országai sorrendben: Spanyolország, Egyesült Királyság, Dánia, Franciaország és Hollandia. Ezek adják évről-évre a teljes EU-s halászati fogások közel 60 százalékát. Az EU-28 által kifogott halfajok mennyisége mintegy 5 millió tonna évente, melynek döntő többsége az északi partvidékekről származik. A tengeri és édesvízi halászat évtizedről-évtizedre csökkenő tendenciát mutat. Ugyanakkor az EU halászati termékpiaca folyamatosan növekszik. Jelenleg az EU nettó importőr, éves deficitje (3,5 millió tonna/év) pedig ugyan kismértékben, de folyamatosan nő, és az egyik legmagasabb általános árszínvonallal rendelkezik a halászati termékek piacán.

Ilyen alacsony önellátás mellett nagy a jelentősége az akvakultúrás termelésnek, de ezen a területen az EU közel sem használja ki a lehetőségeit. A világ teljes akvakultúrás termeléséből az unió mindössze 1-2 százalékos mennyiségi, és 3-4 százalékos értékbeli részesedéssel bír. Az akvakultúrás termelésben mennyiségi szempontból Spanyolország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország és Olaszország tartozik az élvonalba: együttes termelésük az összes kibocsátás háromnegyedét jelenti. Az EU-28 termelésének 43 százalékát teszik ki a puhatestűek és a rákfélék, 35 százalékát a tengeri halak (beleértve a tengervízben tartott lazacot és pisztrángféléket), 22 százalékát pedig az édesvízi halfajok (beleértve az édesvízben tartott lazacot és pisztrángféléket).

 

A hazai halhústermelés és –fogyasztás jellemzői

 

A magyar étkezési haltermelés aránya az állattenyésztésben mintegy 1,5 százalék, értéke pedig évente átlagosan 8-10 milliárd forint. Magyarországon a halastó művelési ágban 28 ezer hektár tóterület szerepel, ebből 25 ezer hektáron folyik haltermelés. A teljes üzemelő halastóterület fele országos jelentőségű védett természeti terület. A hazai halastavak közel 40 százaléka bérleti jogviszonyban üzemel. A jelenlegi gazdasági helyzetben egy 50 hektáros körtöltéses halastó bekerülési költsége hektáronként mintegy 5-8 millió forint, míg ugyanez völgyzárógátas tavak esetében – szintén egy hektárra vetítve – mintegy 2-3 millió forint. Egy hektár halastóterület éves takarmányszükségletét körülbelül. 0,3-0,4 hektár átlagos minőségű szántóföldi terület biztosítja.

Magyarországon az üzemelő halastavak mintegy 68 százalékán folyik étkezési hal, 17 százalékán növendék hal előállítása, míg 10 százalékát ivadéknevelésre, a maradék 5 százalékot pedig egyéb célra hasznosítják. A ponty adja haltermelésünk döntő hányadát, az éves halelőállítás mintegy háromnegyedét ez a halfaj adja. A ponty után tógazdaságainkban a második legjelentősebb halfaj-csoport a növényevők (amur, fehér- és pettyes busa), melyek részesedése évről évre 15 százalék körüli. A harmadik nagy halfaj csoport a ragadozók (csuka, harcsa, süllő), melyek részesedése alig 1-2 százalék. A maradékot a keszegfélék és egyéb halfajok (ezüstkárász, törpeharcsa, stb.) alkotják.

Az ország tógazdasági haltermelésének 79 százalékát három régió, Észak-Alföld, Dél-Dunántúl, és Dél-Alföld adja.

A hazai halágazat másik termelő bázisa egészen 2015-ig a természetes vizek voltak (mintegy 134 ezer hektár, amiből 63 ezer hektár a Balaton és a Kis-Balaton). Itt a halgazdálkodás alapvetően kereskedelmi, és rekreációs céllal folyt. Utóbbi döntően a horgászatot jelentette. A zsákmány évente 7-8 ezer tonna körül ingadozott. Egy FVM rendelet miatt azonban 2016-ra és az azt követő évekre már nem adtak ki kereskedelmi célú halászati engedélyt a hazai természetes vizekre.

A halfeldolgozásban működő élelmiszeripari vállalatok kivétel nélkül a kisméretű üzemek közé tartoznak, és általában termelő tevékenységet is végző vállalkozásokhoz kötődnek. Sok esetben a halfeldolgozók üzemeltetése kényszerpálya a halászati vállalkozások számára, kármentő funkcióval, veszteségmérséklő hatással. A feldolgozott halmennyiség éves szinten körülbelül 5 ezer tonna, melynek mintegy 65-70 százaléka a hazai eredetű édesvízi hal, a többi pedig import eredetű, melyek átcsomagolása, feldolgozása történik hazánkban. A hazai halfeldolgozó üzemek többségének szegényes a termékskálája, jellemzően a kis hozzáadott értékű termékek dominálnak. A kapacitáskihasználás – néhány üzemtől eltekintve – alacsony, és a műszaki és technikai színvonalról is ugyanez mondható el, mely szinte minden esetben relatíve magas energiaköltséget jelent.

A halágazat hazai exportértéke több év átlagában megközelítette a 8,4 milliárd forintot, az import értéke pedig mintegy 30 milliárd forintot ért el. Halászati és akvakultúra-termékekből tehát nettó importőrök vagyunk. A külkereskedelem belső szerkezetéről elmondható, hogy az exportunkban az élőhal dominál, míg az importban a nagyobb hozzáadott értékkel bíró feldolgozott hal és halászati termékek.

A tógazdasági haltermelésre jellemző, hogy fajlagosan közepes a munkaerő-szükséglete, így az élőmunka-hatékonysági mutatói a többi állattenyésztési ágazathoz viszonyítva kedvezően alakulnak. Egy 500 hektáros tógazdaság esetében 14-15 fő az állományi létszám. A döntően pontyot előállító hazai tógazdasági haltermelésben a fogyasztó asztalára kerülő hal a harmadik év őszére készül el. Az elmúlt években országos átlagban az egy hektárra jutó kihelyezések a hazai tógazdaságokban hektáronként 280-350 kilogramm körül, míg a szaporulatok egy hektárra 450-650 kilogramm között alakultak. Így az éves termelési érték egy hektárra vetítve 500 - 700 ezer forint, az éves termelési költségek pedig 400 - 500 ezer forint körül szóródtak. Ennek legnagyobb hányadát, 65-70 százalékát az anyagjellegű költség teszi ki, amelyből a legjelentősebb a takarmány valamint a tenyész- és hízlalási alapanyag költsége. Az ivadék költsége az összes anyagköltségen belül 40-45 százalékot jelent, megelőzve a takarmányköltség részesedését, amely 25-30 százalékot tesz ki. A víz díja leggyakrabban 0,0 – 5,0 Ft/m3 körül van és egy hektár halastó éves vízigénye körülbelül. 18 000 m3. A tógazdaságokban a termelés költségeinek mintegy 12-15 százalékát teszik ki a személyi jellegű költségek. Az amortizáció a tógazdaságok többségében nem jelentős (2-3 százalék). A gépüzemeltetési költségek 4-5 százalékot, míg az egyéb közvetlen költségek 5-10 százalékot jelentenek. Az általános költségek aránya 10 százalék körüli.

A leírtak alapján a tógazdaságokban elérhető nettó jövedelem hektáronként mintegy 100 - 200 ezer forint volt az elmúlt évek átlagában. Ez az érték nem versenyképes más, a földterületeket hasznosító kultúrákkal, de a halastó területek hasznosítása a növénytermesztésben alig lehetséges, tehát nincs verseny értük. Ráadásul a tógazdasági haltermelés rendkívül környezetbarát termelési mód! Számos helyen előfordul, hogy a halastavak feltöltése belvíz- és/vagy kettős működésű csatornákból történik, ahol gyakran a halastó az, ami befogadja a káros és rendkívül heterogén összetételű, sokszor erősen szennyezett belvizet. Az extenzív halastavak ugyanakkor a vízgazdálkodásban kiemelkedő puffer-képességgel bírnak. A szakmailag jól gazdálkodó tógazdaságban a kifolyó víz minőségi paraméterei kedvezőbbek, mint a feltöltés idején mért értékek.

A halastavaknak szerepe van, illetve lehetne a belvizek és árvizek befogadásában is, ezzel hozzájárulva a térség belvíz/árvíz-problémáinak költséghatékony megoldásához. A halastavak potenciálisan hozzávetőlegesen 150-200 millió m3 belvizet is képesek tárolni. A hazai halastavak által visszatartott víz mintegy 30-35 százaléka, azaz 90-110 millió m3 víz elpárolog, aminek kifejezetten kedvező mezoklimatikus hatása van, amely helyileg a klímaváltozással küzdő növénytermesztés számára kedvező lehet. A halászatok során, amelyeknek legfőbb időszaka a kisvizes állapottal jellemezhető ősz, a halastavakba vezetett, illetve ott visszatartott víz visszakerül a felszíni vízfolyásokba.

Intenzív üzemi haltermelésünk meghatározó jelentőségű halfaja az afrikai harcsa, amelynek hazai piaci bevezetése és ezt követően a termelés felfutása az elmúlt két évtizedben a magyar halászati ágazat egyik sikertörténete volt. Az afrikai harcsa az intenzív rendszerben nevelt hal mennyiségének mintegy 93 százalékát adja, a maradékot a pisztráng és tilápia, valamint a tokfélék fedik le.

Az intenzív üzemi haltermelés költség- és jövedelemhelyzetet vizsgálva kijelenthető, hogy az üzem a felfutási idő alatt normál körülmények között jelentős veszteséget mutat. Az első évben a felmerülő termelési költségnek mindössze egyharmada térül meg az egy befejezett turnusból kikerülő termékek értékesítéséből származó árbevételből. A második évben még veszteségre számíthatunk, viszont a harmadik évtől átbillen a mérleg, és minimális jövedelmet várhatunk. Számítások mutatják, hogy az intenzív üzemi haltermelésben a beruházás belső megtérülési rátája 3,62 százalék, amely éppen csak meghaladja az alternatíva költséget, amely 3,24 százalék. Ha a beruházáshoz egy 50 százalékos intenzitású vissza nem térítendő támogatás kapcsolódik, a megtérülés már a 7-8. évben várható és a belső megtérülési ráta is igen kedvezően (12,28 százalék) alakul.

Hazánkban a halfogyasztás elég csekély mértékűnek mondható, melynek legnagyobb hányada régebben a hazai tógazdaságokban tenyésztett halból származott. Az utóbbi években hazánkban is növekedett a tengeri halak és más állati eredetű akvakultúrás termékek (például rákok, kagylók, stb.) fogyasztása, így ma már a hazai halfogyasztás döntő hányadát az importtermékek adják. A hazai halak legfőbb versenytársai az importált édesvízi halak (3 - 3,5 ezer tonna), a tőkehalfélék (2,8 - 3,2 ezer tonna), és a lazac (500 - 700 tonna). Az édesvízi halak kategóriájában a Vietnamból importált pangasius a legjelentősebb, míg a tőkehalféléknél a hekk és kisebb mértékben az alaszkai tőkehal. A halhús fogyasztása hazánkban erősen szezonális jellegű főként a nagy keresztény ünnepek (karácsony, húsvét) idejére korlátozódik. Magyarországon a 6 kilogrammos fejenkénti, éves halfogyasztás még mindig jelentősen elmarad a 20 kilogramm körüli európai átlagtól, ezért is fontosak a fogyasztást népszerűsítő rendezvények, amelyek száma és kedveltsége, halfogyasztást népszerűsítő hatása az elmúlt években növekedett.

 

Mit tegyünk?

 

A hazai halágazat egyik legnagyobb gondja, hogy nem beszélhetünk működő horizontális integrációról, de a teljes vertikális integráció sem valósul meg egy cégen, illetve cégcsoporton belül. A hazai halászati ágazat a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus időszakát éli, az ágazati szereplők egymást kijátszva, jellemzően a rövidtávú profit érdekek mentén hozzák meg gazdasági/piaci döntéseiket. Az uniós támogatási lehetőségek ellenére az ágazatban alacsony szinten valósultak meg innovatív fejlesztések. Sok gazdaság esetében a 2000-es években tapasztalható volt a relatíve jó jövedelempozíció, amely „elkényelmesedéshez” vezetett, így az alkalmazott termeléstechnológia sok esetben nem érte el az 1970-es évek szintjét sem. Mindez az ágazati innováció leépüléséhez, a horizontális és vertikális integrációs kapcsolatok megszűnéséhez vezetett.

Általános tanácsként megfogalmazható, hogy intenzív haltermelő üzem esetében csak a legkorszerűbbet szabad megépíteni, mégpedig akkora méretben, hogy az európai piacokon is rendszeresen meg tudjon jelenni az árualap. Ez mintegy 2 ezer tonnás évi termelési potenciált jelent, ami hosszútávon biztosítja a versenyképességet. Gazdaságos lehet azonban olyan kisebb haltermelő üzem is, amely csak a helyi piacot szolgálja ki.

Az akvakultúra fejlődési lehetősége, elsősorban a humántőke javításában, a termeléshez szükséges erőforrások minőségi és mennyiségi megújulásában, a szerkezetátalakításában, az innovációban, valamint a minőségi termék-előállításban rejlik. Több lábon álló, diverzifikált és egyben multifunkciós halgazdaságok kialakítására célszerű törekedni. A humántőke javítása érdekében indokolt a szaktanácsadási hálózat fejlesztése, mivel az akvakultúra versenyképességének és fenntarthatóságának növelése érdekében szükséges a halászok szaktudásának, innovatív gyakorlati ismereteinek bővítése.

Kormányzati feladatot jelent, hogy létrejöjjön a halastavak „ökológiai szolgáltatásainak” finanszírozási háttere, megvalósuljon a madárkárok megtérítése. Ennek keretében módosítani kell a természetvédelem végrehajtásáról szóló kormányrendeletet is. Kalkulációk szerint a madárkárok mértéke hektáronként mintegy 70-80 ezer forint, aminek a megtérítése a 25 ezer hektár halastó esetében mintegy 2 milliárd forint forrást igényel.

Véleményünk szerint a tógazdasági halhústermelés jelenlegi kapacitásainak a rekonstrukciója elengedhetetlen. A jövőt illetően azonban a potenciális lehetőség elsősorban az intenzív üzemi haltermelésben van! Itt azonban még nagyobb kockázatot jelent a képzett szakemberek hiánya. Az intenzív üzemi haltermelés a tógazdasági haltermelésnél sokkal nagyobb szaktudást igényel, itt egyetlen pici hiba is hatalmas károkat okozhat. Jelenleg ugyanakkor Magyarországon nagyon kevés olyan szakember van, aki rendelkezik azzal a képzettséggel, ami egy intenzív rendszer üzemetetéséhez szükséges – ezt a hiányt mielőbb pótolni kell.

Pénzügyi tanácsadásért keresse az OTP Agrár szakértőit ide kattintva.